Nemrégiben egyik Halhatatlan Sportnagyságunkkal, dr. Hegedüs Csabával, az olimpiai-, világ- és Európa-bajnok birkózónkkal készült egy igen közvetlen hangulatú interjú a Mandiner weboldalán, melyben a birkózó legenda őszintén vallja magáról, hogy:
„A Jóisten egész életemben a tenyerén hordott”.
Sportnagyságunk 77 éves korában sem lassít: többek között gyerekeket oktat és a Halhatatlan Magyar Sportolók Egyesületével élménybeszámolókat tart.
„Örömmel és elégedettséggel tölt el, ha edzés előtt és után elemezni tudok a fiatalokkal, vagy éppen amikor esténként, a kollégiumban csillogó szemekkel hallgatják az élménybeszámolómat. Akkor tudom, és érzem, hogy érdemes ezt még csinálni, és a helyemen vagyok. Ezen kívül – amikor az egészségem és az időm engedi – a Halhatatlan Magyar Sportolók Egyesületével (a Mathias Corvinus Collegiummal együttműködve) az országot járjuk, élménybeszámolókat tartunk, gyakran az országhatárokon túlra is elmegyünk.”
A kétszeres olimpiai bajnok vívó, Nagy Tímea hihetetlen nagy lelkesedéssel tartja össze a társaságot, szervezi a programokat, mi pedig örömmel népszerűsítjük a sportágainkat és vagyunk büszkék a magyarságunkra, a magyar emberekre, akiknél kevés tehetségesebb nép van.
Fotó: mandiner.hu / MW (archív)
Volt idő, mikor még a fiatalok közé is beállt, de manapság inkább ezt már nem teszi… ugyan nem az erőnlétével van gond, saját bevallása szerint, de inkább nem akar úgy járni, mint drága mestere, Matura Miska bácsi, akit annak idején még ők emeltek föl a szőnyegről, miután bemutatta nekünk a vállfelszedést.
“Egy idő után tudomásul kell venni és elfogadni, hogy az ember hány éves.”
Fotó: MTI/Pálfai Gábor
A sport iránt érdeklődők jól ismerik Hegedüs Csaba pályafutását: mint tudott, szinte amelyik versenyen csak elindult, azt mindig megnyerte. “Tuskirálynak” az 1971-es, szófiai világbajnokság után keresztelték el, majd egy újabb “címmel” gazdagodott 1972-ben, mikor müncheni olimpián a 100. magyar olimpiai aranyérmet Hegedüs Csaba nyakába akasztották. De vajon azt is tudják az emberek, hogyan is lett birkózó?
“Sárváron születtem, de az 1956-os események szétszakították a családot, hiszen vívómester édesapámat (aki a Toldi Miklós Ludovikán évfolyamelsőként végzett) koholt vádakkal illették, és ő egészen Kolumbiáig menekült. Így nyolcévesen félárva lettem. Nem sokkal később kíváncsiságból a testvéremmel a közelünkben lévő Nádasdy Ferenc Gimnáziumba néztünk be, ahol éppen egy birkózó-tehetségkutatót tartottak. Beálltunk, és engem hamar megfogott a sportág varázsa, bár amúgy is igazi sportőrült voltam: úsztam, kosárlabdáztam, atletizáltam, fociztam, de a birkózás megmaradt örök szerelemnek. A személyiségemnek ez a sportág felelt meg leginkább, és ennek köszönhetem a jellememet is.”
Határozott véleménye, hogy nagyon sokat számít a közeg, amiben felnövünk, így az is, hová járunk iskolába és elvégzünk-e egy egyetemet az évek során. Hegedüs Csaba édesanyja és édesapja is tanár volt, így ezt a fajta szellemiséget már a gyermekkorából is magamba szívta. Talán éppen ennek is köszönhető, hogy serdülő kora óta mindig kapitánya volt az aktuális csapatának, mindig ő volt a szószólója a különböző szakmai elemzéseknek.
“Együtt tanulmányoztuk, hogyan győztünk, miért veszítettünk, és talán az sem véletlen, hogy a FILA már 26 éves koromban felkért, tartsak egy konferencián előadást a kötöttfogásról, és rám bízták a szakág vezetését is. A fiataloknak manapság is mindig elmondom: a birkózás a gondolkodó emberek sportja, hiszen az ellenfél indított akcióját kell megkontrázni, és gyakran a negyedik, ötödik szándékot kell kontrollálni. Éppen ezért a KIMBA-n is az a cél: ne csak fizikailag tökéletes, hanem egyben gondolkodó birkózókat is neveljünk.”
De nem mindig volt minden fényes és szép… nem sokkal a 100. magyar ötkarikás aranyérem megnyerése után súlyos autóbalesetet szenvedett, hónapokig élet-halál között volt, egy év kórházi ápolás után térhetett csak haza.
“Háromszor kerültem a klinikai halál állapotába, belső sérüléseim keletkeztek, medencetörést szenvedtem, a combjaim darabokban voltak, a vállam és a fejem beszakadt, ráadásul mélyvénás trombózist is kaptam, a jobb lábamat le akarták vágni. Sírva könyörögtem Varga Péter professzornak, hogy „várjunk még, várjunk még, Értse meg, hogy nem tudnék láb nélkül élni!”
De hihetetlen élni akarása és akaratereje mindenen átívelt, ahogy ő mondta:
“…a rehabilitáció minden napja hozzásegített ahhoz, hogy olyan emberré váljak, amilyen a mai napig vagyok.”
Továbbá a cikkből az is kiderül, hogy Sportnagyság jellemét az is formálta, ahogy Sinkovits Imrével a vasárnapi ebédek után beszélgettek. Az életéről szóló könyv címe is eléggé sokatmondó: „Átmegyünk a falon”…. de olvassa el a teljes cikket, érdemes!
Média megjelenés, teljes cikk:
Forrás & 📸 mandiner.hu
