Faragó Tamás: “Nem büntettem, nem motiváltam, a szeretetre alapoztam.”

Halhatatlan tagunk sikerei igen hosszú felsorolást igényelnek… Vízilabdázóként olimpiai-, világ- és Európa-bajnok, edzőként világbajnok együttest formált a nőkből. Megválasztották az Évszázad játékosává, majd pedig a legszűkebb elitbe, a Nemzet Sportolóinak tizenkét fős klubjába is beválasztották. Egy rendkívüli sportember, aki nem az úszósportból érkezett.

“Szemben a legtöbb pólóssal, én tényleg nem az úszósportból érkeztem. Nálam ez úgy történt, hogy a Kazinczy utcai általánosban volt két testnevelőm. Az egyik a ma már 90 éves Faludi Misi, aki a kézilabdázás megszállottjaként a válogatott kapitánya is lett később, a másik a póló iránt elkötelezett Patyi György. Az általánosban még nagyokat lövő kézilabdás is lettem, később mégis a vízilabda mellett döntöttem, bár lehet, hogy a sportág választott engem. Ami a lényeg: megfogott a máshoz nem hasonlítható uszodai közeg, az a speciális hangulat, ami ott uralkodott. Vízilabdában bárki, aki ott megteszi az első lépéseket, az kivétel nélkül olimpiai bajnok akar lenni. Abban az időben az uszodában lenni egy kultúrához való tartozást is jelentett. A kilenc olimpiai bajnoki győzelem, a sportág korábbi fantasztikus egyéniségei, ezek mind vonzerőt képviseltek. Ez egy kulturális közeg is volt, ott mindenki művelt ember, mindenki egyetemista akart lenni. Mindenki a „tetejét” akarta megcélozni, mindenki szégyellte volna, ha őt a buta minősítéssel illetnék.”

– kezdte Faragó.

Faragó 13 évesen kezdte a vízilabdát, majd két évvel később már a BVSC felnőtt együttesében játszhatott, 16 évesen pedig már behívtak a válogatott keretbe is. Tehetsége hamar megmutatkozott, ami szerencsésen párosult egy szorgalommal és egy komoly küzdeni akarással, hiszen Faragó már a kezdetektől a világ legjobbja akart lenni, ami  nem tűnt olyan elérhetetlen álomnak, hiszen abban az időben, aki Magyarországon a legjobb, az már majdnem a világ legjobbja is volt egyben. Tehetsége és szorgalma mellett nagy segítségére voltak a kiváló edzők, akik segítették a siker útján.

“Ott volt a felnőtteknél először játékalkalmat adó Kemény Fecsó, azután a Rusorán Peti, a Rajki Béla bácsi, aki büszke volt arra, ha valakit felfedezett és – mint engem is – először betett a válogatottba. Majd később a Gyarmati Dezső és még mások is. Mindenkitől kaptam valami pluszt, amit önmagam igyekeztem maximálisan felhasználni. Ami a sportban és a civil életben egyaránt nagyon fontos: a fogékonyság és az igényesség. Két embert külön ki kell emelnem. A Rusorán Petit, akitől játékosként és edzőként is nagyon sokat tanulhattam, a másik a Gyarmati Dezső. Ő felemelt magához, amikor azt mondta: a Faragó legalább olyan jó játékos, mint én. Persze az első a Kárpáti Gyurika lett volna – ha ezt hallja…”

Arra a kérdésre, hogy a szerzett élményeket és tapasztalatokat hogyan adná tovább a következő generációk felé, a következő választ adta:

“Bár azokat a kategóriákat, hogy csapat, vagy csapatszellem, el tudtam fogadni, de úgy gondolkodtam, a legtöbbet akkor teszem a csapatért, ha én magam nagyon jól játszom. Edzői időszakomban pedig nagy ajándéknak tartottam, amikor például a Varga-testvérek vagy a Manhercz Krisztián egyszer csak megjelenik és foglalkozhatok velük. Miként az oroszlánnak, ha csak a körmét látod, máris pontosan tudod, hogy milyen példánnyal állsz szemben, így van ez a tehetségekkel is. Számomra egy óriási áldás volt, ha az ilyen „Isten adta” tehetséggel összefuthattam, ha felismerhettem benne a kivételes talentumokat.”

 

Olvasd végig dr. Faragó Tamással készült legújabb interjút az alábbi linkre kattintva!

Teljes cikk: https://jochapress.hu/farago-tamas-nem-buntettem-nem-motivaltam-a-szeretetre-alapoztam/

📸 MTI / Kovács Tamás