EMLÉKEZÜNK HALHATATLAN LEGENDÁNKRA, aki „az Aranycsapatba is befért volna!” – Szepesi György sportriporter.

Emlékezünk Halhatatlan Legendánkra ALBERT FLÓRIÁNRA, becenevén Flórira (Hercegszántó, 1941. szeptember 15. – Budapest, 2011. október 31.). A sokác felmenőkkel rendelkező Nemzet Sportolója címmel kitüntetett, 75x-ös magyar válogatott csatár, az egyedüli magyar aranylabdás labdarúgó ma lenne 81 éves.

 

A szerb határ közelében, a Bács-Kiskun megyei Hercegszántón született. Édesanyját korán elvesztette, nevelését nagyszülei vállalták. Bár nehéz anyagi körülmények között éltek, szerette a vidéki életet, a lovakat, de legjobban a focit.

Tizenhét évesen mutatkozott be az NB I-ben, a zöld-fehérek a Diósgyőr ellen az ő két góljával győztek.

Amatőr sportolóként “kereső” állása a Magyar Távirati Irodánál volt, ahol 1959 és 1967 között a sportosztályon gyakornokoskodott, és igyekezett elsajátítani az újságírás alapelemeit. Főnöke, Hoffer József, a későbbi szövetségi kapitány szerint kétségtelenül tehetséges ifjoncnak bizonyult az írógép mögött is: jó meglátás, gazdag szakmai észrevételek élénkítették írásait. Nem jött zavarba, ha német vagy szláv nyelven folyt a társalgás, amelyhez azután hozzávette az angol nyelv alapismereteit is.

A Ferencváros csapatában 1959 és 1974 között 351 bajnoki mérkőzésen 256 gólt szerzett.

Négyszeres bajnok (1963, 1964, 1967, 1968), 1972-ben kupagyőztes, 1960-ban, 1961-ben és 1965-ben gólkirály, 1965-ben tagja volt – az UEFA-kupa elődjének számító – Vásárvárosok kupáját (VVK) elhódító csapatnak, amely a döntőben a Juventus ellen nyert.

Flórit 1966-ban és 1967-ben idehaza az év labdarúgójának választották.

Az utánpótlás válogatottban 17 alkalommal játszott, a „nagy” válogatottban először 1959. június 18-án rúgta a labdát, a nemzeti együttes mezét összesen 75 alkalommal húzhatta magára. Tagja volt az 1960-as római olimpián bronzérmet szerzett magyar válogatottnak és az 1964-es madridi Európa-bajnokságon szintén harmadik nemzeti együttesnek.

A válogatottal az 1962-es chilei, valamint az 1966-os angliai világbajnokságon is szerepelt. Chilében a vb gólkirálya volt (holtversenyben) 4 találatával. 1972-ben meghívták az Európa-válogatottba, 1968-ban és 73-ban a világválogatott tagja lehetett, A “Császár” – ez volt az egyik beceneve – összesen 539 mérkőzésen játszott, és 391 góét szerzett.

Pályafutásának legnagyobb elismeréseként 1967-ben – eddig egyetlen magyarként – elnyerte a France Football Aranylabdáját, a legjobb európai futballistát megillető elismerést.

“Technikailag és taktikailag szinte felülmúlhatatlan egyéniség”

– szólt az indoklás.

Albert bámulatosan cselezett, labdáit vonzotta a kapu. Játszani nagyon szeretett, edzeni sokkal kevésbé – ezt ő is elismerte. Sportszerű játékos volt, ellenfelet soha nem rúgott meg szándékosan. Elhíresült szokásaként csípőre tett kézzel várta, hogy előre kerüljön a labda – állítása szerint így pihente ki fáradtságát. Nem mindenkinek tetszett ez (“közelről nézi a meccset, ráadásul ingyen”), de beérhetetlen labdákra nem tartotta érdemesnek a futást.

1969. június 15-én Koppenhágában a Dánia-Magyarország vb-selejtezőn súlyosan megsérült. Hosszan tartó felépülés után újra pályára léphetett ugyan, de a térde nem bírta a terhelést, ezért megérett benne a visszavonulás gondolata.

Utoljára 1974. március 17-én játszott a Ferencvárosban, a válogatottban május 29-én, a Jugoszlávia elleni 3-2-es győzelem alkalmával lépett utoljára pályára.

Örökkön örökké Halhatatlan.

Forrás: origo.hu
Forrás: 1. Northfoto/Keystone Pictures Agency, 2. AFP/Ferenc ISZA