30 évvel ezelőtt született meg a magyar ökölvívás tizedik, és eddigi utolsó olimpiai aranyérme, ami „Halhatatlan” Tagunknak, Kovács „Kokó” Istvánnak köszönhető.
Papp László hivatalos Facebook oldala pár mondatban felidézte, hogy Kovács István harmatsúlyban, 54 kg-ban napra pontosan (aug. 3.) harminc éve lett olimpiai bajnok az 1996-os atlantai olimpián.
Kovács mind az öt mérkőzését rendkívül magabiztosan nyerte. Elődöntőbeli ellenfele – akit korábban már megvert – a thaiföldi Vichairachanon Khadpo volt, aki a megelőző években két-két bronz- és aranyérmet nyert az Ázsia-, illetve Délkelet-ázsiai játékokon. Kokó a döntőben Arnaldo Mesának sem adott esélyt. A kubai egyébként háromszoros világbajnoki bronzérmesként, illetve a pánamerikai játékok kétszeres győzteseként érkezett Atlantába – igaz, ezeket az eredményeket 57 kg-ban érte, míg az olimpiára, edzői döntés alapján, le kellett fogyasztania 54 kg-ra. (Arnaldo Mesa már nem él, 2012-ben szívinfarktus következtében meghalt.)
Kovács „Kokó” István hivatalos Facebook oldalán ezt a bejegyzést olvashattuk e témában:
„Harminc év. Még kimondani is hihetetlen. Harminc esztendő. Egyáltalán nem tűnt rövidnek, sőt elképesztő mennyiségű munka, siker, élmény, utazás, kaland, vidámság, barátság, élet fért bele. 1996. augusztus 3. Nekem nem egyszerűen egy dátum. Ez a második születésnapom. Az a nap, amely örökre megváltoztatta az életemet. Azt a napot már sokszor megénekeltem de azóta eltelt huszonkilenc ősz, ugyanennyi tél, tavasz és nyár.
Ha valaki akkor azt mondja nekem Atlantában, hogy milyen hosszú és milyen eseménydús lesz ez a harminc év, talán el sem hiszem. Ebből a 30-ból hat és fél évet külföldön éltem, nem is rossz helyeken, de mégis mindig haza vágytam. A családom tovább bővült: Bence mellé született még három gyönyörű fiam. Nyertem még egy amatőr világbajnokságot, később profi Európa-bajnoki és profi világbajnoki címet is. Aztán megtapasztaltam a vereséget is, és 24 éve befejeztem az élsportot. De a sportot soha nem hagytam el. Lefutottam huszonnégy maratont, teljesítettem hat Ironmant, de ki számolja. Dolgoztam televízióknál, rádiókban, újságíróként, sportvezetőként, sportdiplomataként és üzletemberként. Olyan feladatokat és tisztségeket kaptam az élettől amelyekről sportolóként álmodni sem mertem. A WBO európai alelnökeként immár több mint huszonkét éve dolgozhatok a világ egyik legnagyobb profi ökölvívó-szervezetében. Szolgálhattam a Magyar Olimpiai Bizottságot, az Ökumenikus Segelyszervezetett, a Veterán Bunyósok Alapítványát, a Megszállottak Klubját, a NOB boksz munka csoportját, számtalan civil kezdeményezést, tagja lettem a Halhatatlan Magyar Sportolók Egyesületének, és számtalan kitüntetésben, elismerésben részesültem. Persze az évek során megváltozott a világ is. Ma már a közösségi média korában azt is “megtudhattam” magamról, hogy soha nem voltam jó bokszoló, minden eredményem pusztán szerencse volt, vagy éppen valaki másnak köszönhető.
De ha van valami, ami igazán hiányzik ebből a harmincadik évfordulóból, az nem egy újabb érem, nem egy újabb cím , vagy feladat, hanem egy rutinszerű telefonhívás. Huszonkilenc éven keresztül augusztus 3-án mindig megszólalt a telefon.
Vagy én hívtam Öcsi bácsit, vagy ő engem.
Ez nem egyszerű köszöntés volt. Ez egy szertartás volt. Egy beszélgetés, amelyet egyikünk sem hagyott volna ki semmiért.
Átbeszéltük az elmúlt évet. Mi történt velem, mi történt a magyar ökölvívással, mit csináltunk jól, mit rontottunk el, és mi vár még ránk. Ő mindig ugyanazzal kezdte:
“Boldog születésnapot, Pisti!
És mire eljutottunk a harmadik mondatig, már tanított. Felhívta a figyelmem valamire, amit én még nem vettem észre. Figyelmeztetett egy veszélyre. Elmondta, mire kell vigyáznom. Mit kell másképp csinálnom vagy hogy mit nem kell csinálnom.
És ezek a beszélgetések mindig erőt adtak. Nemcsak azért, mert megdicsért, hanem azért is, mert soha nem hagyta, hogy elhiggyem: már mindent tudok, mindent láttam.
Most először nincs, nem lesz ez a telefonhívás. A huszonkilencediket nem követi a harmincadik. Talán ez fáj a legjobban.
Pedig lenne miről beszámolnom neki, hiszen néhány nappal ezelőtt olyan történelmi eredményt értünk el a Magyar Ökölvívók Szövetséggével, amilyenre korábban még soha nem volt példa. Magyarország rendezheti meg története első olimpiai kvalifikációs ökölvívó-versenyét.
Mindent elértem sportolóként.
Sokat dolgoztam és sok mindent alkottam sportvezetőként.
De ez a siker már nem rólam szól.
Egy modern és fantasztikus sikerekre hivatott szövetséget építettünk. Ez a magyar ökölvívás sikere. És biztos vagyok benne, hogy ha ma felhívhatnám Öcsi bácsit, először persze azt mondaná:
“Boldog születésnapot, Pisti!”
Utána viszont gratulálna és faggatna hogy mondjam el részletesen hogy mi történt az elmúlt évben. Én pedig büszkén elmondanám neki ezt a történelmi hírt. Ő pedig – ahogy mindig – örülne velem együtt, majd néhány perc múlva már arról beszélne, mire kell vigyázni, mit kell még jobban csinálni, hogyan lehet ezt a lehetőséget valódi sikerre váltani.
Mert ilyen volt. Mert mindig előre nézett. Mindig tanított. Mindig vezetett. És mindig hívott.
Holnap lesz harminc éve hogy Atlanta külvárosában tettem neki egy ígéretet. A holnapi napon ezt az ígéretet végleg a bőrömre írom.
Felkerül a képen látható tetoválás, amely a harminc évvel ezelőtti napra emlékeztet.
És mellé teszek még egy másik, kimondatlan ígéretet is. Azt, amelyet soha nem kellett szavakba öntenünk, mert mindketten tudtuk.
Hűségesek maradunk egymáshoz. Hűségesek maradunk a sportágunkhoz.
Hűségesek maradunk a hazánkhoz.
És én ezután is minden augusztus 3-án fel fogom hívni. A magam módján. Elmesélem majd, mi történt velem-velünk az elmúlt egy évben. Milyen sikereink voltak. Milyen hibákat követtünk el. Mit tanultunk. És biztos vagyok benne, hogy valahol odafentről ugyanúgy meghallgatja majd, és remélem továbbra is tanít, segít, vezet majd mint ahogy tette az elmúlt 30 évben…”
Borító kép: olimpia.hu, Kovács István az akkori szövetségi kapitánnyal, a közelmúltban meghalt Szántó Imrével.